Gulyás Gábor véleménye

január 14, 2011

„Visszatérve a mostani helyzetre: jó okkal feltételezhetjük, hogy a szakmai szervezetek vezetői, akik az elmúlt hetekben önként felajánlották a segítségüket az államtitkárnak, elfogultak egy-egy pályázó személyével kapcsolatban. Bozóki kifejezésével élve: lobbisták. Tudjuk jól: Magyarországon az ilyen „szakmai segítség” általában nem a szakmaiságra jelent garanciát. Ha visszagondolunk az elmúlt hat-nyolc év jelentősebb állami kulturális intézményvezetői kinevezéseire, világosan látszik, hogy a többnyire csak pro forma megrendezett pályázatok sem jelentettek erre biztosítékot. Ez rendkívül súlyos probléma. Elkeserítő. Ugyanakkor az is visszatetsző, ha valaki úgy viselkedik, mintha ez a kádárizmusból megörökölt operett-rendszer valóban demokratikus lenne.”

Gulyás Gábor, a MODEM igazgatója véleménye (Körkérdés a Műcsarnok igazgatói pályázata kapcsán I. artportal, 2011. január 13.)

Gulyás Gábor talán az AICA levelére is céloz, mert ha nem tévedek, a pályázat kapcsán a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége mellett ez volt az egyetlen nyilvános felajánlás, ha nem is az államtitkár, de az MNV Zrt. részére. Ha tényleg erre gondolt, amikor véleményét leírta, akkor első mondatában elég egyértelműen összemossa a szervezetet a szervezet vezetőjével (velem). „Ez rendkívül súlyos probléma.” Hiszen még ha esetleg „jó okkal” feltételezhetjük is, hogy egy szervezet vezetője elfogult egy pályázóval szemben, azt már kevésbé, hogy maga a szervezet lenne az. Hozzászólásában Gulyás Gábor Bozóki András érvelését idézi, s eszerint „a magukat ’függetlenként’ aposztrofáló szakemberekről könnyen kiderülhet, hogy valójában lobbisták, ezért aztán a véleményüket fenntartással kell kezelni”. Ez valóban így van, tényleg ebben is áll a miniszter vagy az államtitkár feladata: a véleményeket meghallgatva megfontolja, vajon a szakértő komoly szakmai érveket sorakoztatott-e fel, vagy egyszerűen a saját kedvencét akarja látni vezetői poszton. Az ideális, „valóban” demokratikus rendszer szerintem ugyanis nem létezik, a szakma képviselőinek mindig van múltja, megnyilatkozásaikból, cikkeikből ki lehet olvasni nemcsak az adott szakterületről alkotott nézeteiket, de óhatatlanul kialakuló személyes preferenciáikat is, nyilvános szerepléseikből akár még a kapcsolati hálójuk is rekonstruálható. Ennek ismeretében és tudatában kell mérlegelnie egy Zrt-nek vagy egy államtitkárnak, amikor felkéri, vagy nem kéri fel – figyelembe veszi vagy nem – a szakértőket. Ha nem kér fel senkit, vagy esetleg nem is válaszol egy-egy felajánlásra, akkor azzal nem növeli a kinevezés legitimitását. A „szakmai segítség” általános megkérdőjelezése pedig nem vezet sehová. Illetve oda vezet, ahol most tartunk, hogy ennek a kérdésnek az eldöntéséhez elegendő az államtitkár egymaga (vagy a megfoghatatlan Zrt.).

Az „utóbbi hat-nyolc év” kinevezéseire gondolva (1998 és 2002 között nyilván minden a lehető legszebben működött) valószínűleg mindenki tud példát hozni a csupán pro forma pályázatokra. Ennek ellenére a pályázati rendszernek (szakértőkkel, lobbistákkal, nepotistákkal) még mindig van legalább két előnye: a benyújtott pályázat másokéval összevethető, az előre elemzett program alapján pedig később számon kérhető, ellenőrizhető. Demokratikusan. A Kádár-operett-rendszerből nem emlékszem az állami kulturális intézmények vezetőinek akár pro forma pályáztatására sem. Nagyon is ismerős viszont két fordulat: a „tudjuk jól” és a „jó okkal feltételezhetjük”.

Mélyi

Reklámok

Majakovszkij Gőzfürdője

január 12, 2011

„Évtizedes adósságot törleszt a magyar színpad: Majakovszkij vitriolos, műfaji skatulyába nehezen begyömöszölhető művét most mutatják be először nálunk. ’Dráma hat felvonásban, cirkusszal és tűzijátékkal’ – így határozta meg munkáját a költő, aki a hajdani ősbemutatón egyebek között ezzel a felirattal dekoráltatta a színháztermet:

‘Ily formában / elő nem adható / e játék, / mondják mind /, és fejüket csóválják. / Tisztelt / Műsorbizottság elvtársék / ne most jöjjenek! / Az elejéről nézzék a próbáját!’

Természetes volt, hogy a feliratokkal magát a darabot igyekezett védeni. Mint ahogy utólag, szóban és írásban jó ideig védenie kellett. Való igaz, hogy gyakran ismétlődött a darab cselekménye az életben.

A darabban a nagyhatalmú Diadalov elvtárs (aki az első felvonásban magasságos színe elé sem ereszti a minden idők legfontosabb találmányát feltaláló komszomolistákat), a második felvonásban a nézőtéren ül, s onnan közli felháborodva véleményét…

(…)

‘Maguknál nincs helye semmiféle cselekménynek! A maguk dolga, hogy szemléltessenek! De cselekedni, legyenek nyugodtak, majd az illetékes párt- és állami szervek cselekszenek! Továbbá meg kell mutatnunk életünk derűs oldalait is! Valami példamutatót! …’

Így harsog Diadalov – a darabban a nézőtérről, s szeretné betiltani az előadást.

(…)

Diadalovban, a nagyhangú, erőszakos és műveletlen fő-fő emberben – akit kivet magából a kommunizmusba repítő időgép – bizony sokan ismerhettek magukra. És Optimisztyenkóban is, a talpnyaló bürokratában, meg Momentanyikovban, a pillanatok alatt ritmust váltó újságíróban, és Ivan Ivanovicsban, az örökké ostoba általánosságokat lefetyelő főhivatalnokban. A ‘Gőzfürdő’ inkább hidegzuhanyként hatott rájuk. Rájuk, akikről Majakovszkij azt írta, hogy nem élő emberek, hanem megelevenített tendenciák.

(…)

A Katona József Színház előadása – Both Béla rendezésében – szinte korrekt pontossággal vitte színre a darabot, amelyet Elbert János kitűnő új fordítása néhány nyelvi trouvaille-jal is megtoldott. (Generális Ügyrend Szabályozási Központ – Diadalov hivatala – rövidítve: Gügyeszaki…)

(…)

Igazán csak a közepe táján forrósodik fel az előadás: Diadalov nézőtéri jelenete, amikor a nagyúr kikéri magának a ‘romboló kritikát’ – ez igazi Majakovszkij. A ‘főnökségi’ parancsra ‘rögtönzött’ proletkult-pantomim kitűnő leleplezése egy állandó ál-lelkesedést, dübörgő teatralitást megkövetelő ízlésvilágnak – egy meggyőződés nélküli ‘átpolitizált’ művészetpolitika maró bírálata ez a sok ötlettel, színnel megvalósított jelenet.”

Geszti Pál: Gőzfürdő. Majakovszkij bemutató a Katona József Színházban. Film Színház Muzsika, 1964. szeptember 25.

Komment:

Nem tudom, ez miért jutott most eszembe… A nyolcvanas évek közepén Gothár Péter Kaposváron megrendezte megint; sosem gondoltam volna, hogy az én életemben még egyszer aktuális lesz.

Mélyi


Ortutay és Buday

január 9, 2011

„Lengyel Béla valóban jól feltételezi, hogy a Virágszedők Buday György fametszete. Biztosan az. Nem hinném azonban, hogy puszta utánérzésről van e műben szó: a metszet szerkezete, a mondanivaló jelképrendszere, de még az arcok ábrázolási módja sem nevezhető utánérzésnek, ha nyilvánvaló volt is Masareel jelentősége Buday György számára. Buday szerette Masareel műveit, sorra-rendre megszerezte azokat, sőt egyszer-egyszer bennünket, barátait is megajándékozott egy-egy kötetével. Radnóti is megkapta egyik művét, s így kaptam meg én a Die Idee (München, 1927) c. képregényét.
(…)
Úgy gondolom, amúgy is méltatlan a nagy hallgatás Buday Györgyről és művészetéről. 1949 óta szinte alig esett szó róla, s a mi hallgatásunkat csak súlyosbítja az övé. Itt az ideje annak, hogy akár egy válogatott, akár egy nagyobb gyűjteményes kiadásban ismét kiadásra kerüljenek csodálatos fametszetei. Utódairól, követőiről sűrűn esik szó – illenék már megemlékeznünk róla is, művészetének kincsei nemcsak hagyományt jelenthetnek, hanem új, friss indítást is.”

Ortutay Gyula: „Virágszedők”. Megjegyzés Lengyel Bélának a Művészet 1966. áprilisi számában megjelent cikkéhez. Művészet, 1966. július, 16. o.

Komment:

Ortutay Gyula Nyíri és rétközi parasztmesék című 1935-ös könyvét Buday György (1907-1990) illusztrálta, barátságuk közismert volt, így nem véletlen, hogy Ortutay nemrég kiadott Naplójában többször előfordul Buday neve. 1955-ben a Külügy a Londonban élő Budayt – aki 1947 és 1949 között a londoni Magyar Kulturális Intézet igazgatója volt – Ortutay közvetítésével akarja Magyarország „csöndes barátjának” megnyerni; az emigránsok visszahódításának első hulláma már akkor elindult. Ortutay érzi, hogy mennyire „nevetséges ez a szituáció”, le is írja, hogy Buday sohasem lenne hajlandó egy ilyen szerepre. A forradalom után Buday élete tragikus fordulatot vesz, a magyar tragédia hatására elméje elborul, és bár Ortutay azt írja 1957-es bejegyzésében, hogy „Gyurka rendben van”, a kiváló grafikus hátralévő hosszú éveinek nagy részét szanatóriumban tölti. A hatvanas évek közepén elindul az emigráns magyar művészek különböző formákban történő repatriálása, ennek része Ortutay cikke is. Az Ortutay által használt fordulatok – „itt az ideje”, „utódairól, követőiről sűrűn esik szó” – nagyon hasonlóak Láncz Sándor néhány évvel korábban Szalay Lajos hazai bemutatásának lehetőségéről elmélkedő cikkében leírtakhoz. Buday, aki csaknem egyidős Szalayval, szellemi értelemben legalábbis szinte egyszerre „tér haza” Amerigo Tottal, Vasarelyvel és másokkal, hiszen 1970-ben a Magyar Helikon kiadásában, Ortutay előszavával megjelenik az Életemről, művészetemről című könyve. 1982-ben állandó kiállítása nyílik Szegeden, a rendszerváltás után pedig többek között a Kassák Múzeumban és a Petőfi Irodalmi Múzeumban mutatják be műveit.
Érdekes kutatási téma lenne a magyar művészélet a harmincas évek végének Londonjában, Kisfaludi Stróbl Zsigmonddal, Buday Györggyel.

Mélyi


Aggályos és méltatlan

január 3, 2011

Idézet: “egyik résztvevő sem nyújtott be a szaktárca képviselője számára meggyőző koncepciót, figyelembe véve az intézmény előtt álló XXI. századi kihívásokat, a megújítással kapcsolatos feladatokat, valamint azt a követelményt, hogy a pályázók jövőre vonatkozó elképzelései legyenek szerves összhangban a kormányzati kultúrpolitikával.”

Ez a néhány sor indokolta a jelentkezők számára, miért lett eredménytelen a Műcsarnok főigazgatói posztjára kiírt pályázat. Normális állapotok közt, egy jól működő bürokrácia esetében nyilván fel sem kellene tenni a kérdést, mit tekint a szaktárca XXI. századi kihívásnak, illetve hol vannak lefektetve a kormányzati kultúrpolitika alapelvei. Most éppen annyira nem normális a világ, hogy mindezekre kérdést sem érdemes vesztegetni. Kormányzati kultúrpolitika jelenleg nincs (bár ahogy a vicc mondja, igény azért lenne rá – és ez már nem is olyan vicces), mert szaktárca is alig van: adminisztrációban egy minisztérium ötöde, költségvetésben, mondjuk jóindulattal a huszada, az előző Fidesz-kormány kultúrbüdzséjének kevesebb, mint a fele. Nevezzük talán ezt XXI. századi kihívásnak.

Normális állapotok közt persze a pályázatot már tavaly lebonyolították volna, hiszen Petrányi Zsolt mandátuma 2010 nyarán lejárt. Az előző kormányzat azonban már nem akart olyan pályázatot kiírni, amelynek eredményét az új kormány hirdeti ki, így a főigazgató munkaszerződését egy fél évvel meghosszabbították. Ha normális lett volna a világ, az előző kormányzat persze kiírta volna a pályázatot, hiszen abban a világban a Műcsarnok főigazgatói posztja nyilván nem pártpolitikai, hanem szakmai kérdés lenne (hogy mennyire nem normális, azt a Nemzeti Galéria pályázata is megmutatta). Közben azonban a szakma, sőt a szaktárca is távolabb került a döntéstől, mivel – mint kiderült – minden ilyen jellegű kérdésben a tulajdonos Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. határoz. Normális világban a Műcsarnokot nonprofit kft-vé alakító bürokraták nyilván erős biztosítékokat építettek volna be a szaktárca jogainak érvényesítésére. Mindezekhez képest apróság, hogy egy normálisabb világban a tulajdonos nem várt volna az utolsó utáni pillanatig a pályázat kiírásával és a kortárs magyar képzőművészet egyik legfontosabb intézményének legfontosabb pozícióját szakmai zsűri felkérésével és bevonásával bírálta volna el. Az is ritka eset, hogy egy pályázat a jelenlegi és az előző igazgató részvételével lesz eredménytelen (lásd még a XXI. századi kihívások feltételét), de ez mondjuk normális világban is előfordulhat.

Normális és abszurd világokban ilyenkor egyaránt két lehetőség van: új pályázat kiírása vagy egyszerű kinevezés. Egy új pályázókkal lebonyolított új pályázatból csak a kormányzati kultúrpolitikáról és néhány embertársunkról tudnánk meg többet, de jelenleg egyébként is a kinevezés tűnik valószínűnek. Sajtóhír szerint meg is lenne a jelölt, Francesca von Habsburg személyében. Míg a pályázat lebonyolítása méltatlan volt a pályázókhoz, valamint az intézmény és a szaktárca múltjához és jövőjéhez, addig ez az ötlet legalábbis aggályos. Illetve: normális világban aggályok sem lennének, mert a szaktárca komoly körültekintéssel előre megfontolná a buktatókat, és a bizonytalanságok helyén erős biztosítékokat építene be a rendszerbe. Egyelőre azonban csak a buktatókat és a bizonytalanságokat látni. Megfontolta például valaki, hogy érdemes-e a Műcsarnok működését összekötni a bécsi Thyssen-Bornemisza kortárs művészeti központéval? Meggondolta-e valaki, hogy a nemzetközi kortárs művészeti élet egyik markáns figurájának sajátos érdekei mennyiben esnek egybe egy magyar közszolgálati intézmény általános céljaival? Elképzelhető-e, hogy a Műcsarnok – amelyben a lehetséges jelölt hatalmas kapcsolati hálójának köszönhetően nyilván egymás kezébe adnák a kilincset a nemzetközi művészeti élet sztárjai – a Thyssen-Bornemisza Art Contemporary bemutatótermévé válna? Lehetséges-e, hogy egy ilyen jellegű döntés ugyanúgy átrendezhetné az intézményrendszert, ahogy vélhetően a Medgyessy-kormány Guggenheim-filiálé ötletének megvalósulása tette volna? Felmérte és összevetette-e valaki az átrendeződés rövid és hosszú távú előnyeit és hátrányait? Ha nem, akkor a kinevezés kalandorság vagy vabank-játék, és a legkevésbé sem kormányzati kultúrpolitika.

Mélyi


Gulyás és Vilt

május 19, 2010

„Elképedtem a meghívó olvastán. Kivételes esemény etikettre és hierarchiára kényes művészeti életünkben, hogy egy jelentős mester, akinek ráadásul nem cím és díj ad rangot, egy legfeljebb szakmai körökben ismert fiatalember társaságában mutatja be új munkáit. 1974-et írtunk, a Petőfi Irodalmi Múzeum invitált Vilt Tibor és Gulyás Gyula kiállítására.
(…)
Gulyás munkái közül a négy bazaltkő és a polírozott fémkocka együttese tetszett leginkább, a krómozott felületen visszatükröződött a kövek formája, durva, szemcsés anyaga, megpuhulva, ellágyulva, sejtelmesen lebegve, mint Alice csodaországában a tovatűnt macska mosolya.
(…)
Röviddel a Vilt-Gulyás közös kiállítás előtt rendeztek a Műegyetem R épületében seregszemlének szánt kollektív bemutatót. Az összelapátolt szoboranyagban az egyik legszebb munka Gulyás Gyula gipszkockája volt, a Liszickij elbeszélte történet személyes sorsot élő szereplője. Nem állították ki, kellett a hely az inassorban toporgó rendezőket mesterként tisztelő híveknek.
(…)
Egyszer aztán Vilt megkérdezte: ’Nincs kedved velem kiállítani?’ Vilt kategorikus kijelentése, miszerint hazaszállíttatja szobrait, ha kifogásolják Gulyás részvételét, eredményes volt, végül is megvalósult a közös bemutató. Azóta Gulyás Vilt műtermében dolgozik, jó egyetértésben és gyakori vitában.”

Sík Csaba: A formáról, a szerepről és a szereplőről, ha már a szerepről is szó esik. Művészet, 1979. február, 18-21. o.

Komment:

Gulyás Gyula 2008-ban hunyt el, 64 éves korában. Petrovics Elek Stróbl Alajosra emlékező szavait – „kevés művész halt meg olyan fiatalon, mint a hetven éves Stróbl Alajos” – az ő személyére is át lehet írni. Gulyás autodidakta művész volt, fiatal korában kazánfűtőként dolgozott, nagyon messziről indulva jutott el a monumentális szobrokig. 1980-ban Vilt Tiborral közösen készítette el a csepeli Szikratávíró emlékművét, Budapest legmagasabb szobrát, a beépített adótoronnyal, tetején a vörös csillaggal, később két nagyobb önálló absztrakt alkotását állították fel a fővárosban, az egyik, a Mom Parkban ma is jól mutatja, hogy a modernista elvek megszakítás nélküli továbbélésével milyen geometrikus szobrászata lehetett volna a városnak. Gulyás Vilthez fűződő viszonya a hatvanas-hetvenes évek magyar képzőművészete hagyomány- és útkeresésének történetéhez tartozik. Ebből a bonyolult és sokszálú történetből eddig leginkább Kassák és Korniss szerepe rajzolódott ki; más szálak és a generációs rétegek feltárása még várat magára.

Mélyi


Értelmiségi spleen

április 22, 2010

„ – Látja az állványon a követ, és akkor azt hiszem, hogy kizárólag a szenvedély az, ami őt mozgatja. Semmi különösebb értelmi meggondolása nincsen, sem különösebb megoldási szándéka nincs. Ez nem intellektuális művészet.
– Nem erről van szó. Ami igazán érdekes ebben az emberben, az szerintem az, hogy a szobrászat minden tudása, a reális formáknak és az absztrakt formáknak minden tudása valami olyan társadalmi erővel képes ott találkozni… Egy olyan történelmi pillanatban, amikor a szó szoros értelmében vett realista szobrászat és az absztrakt szobrászat olyan módon tud egybeesni, hogy az egészen nagy szobrot…
– Egy végletesen intellektuális korban a legnagyobb művészek mégsem kizárólag intellektuális művészek voltak, hanem szenvedélyes művészek.”

Részlet az Oldás és kötés című film (1963) dialógusából.

Komment:

Jancsó Miklós filmjében a fiatal orvos főhős (Latinovits Zoltán) értelmiségi társaságok között kószál a hatvanas évek elejének Budapestjén. A kávéházból egy kísérleti amatőrfilm vetítésére hívják, onnan pedig el sem kell mennie, hogy az összejövetel házibulivá alakuljon. Jancsó bevallotta egy interjúban, hogy ebben a munkájában az Antonioni-filmek kósza értelmiségi figuráinak tehetetlen sodródását tekintette mintának. „A forgatókönyv Lengyel József novellája alapján készült, de nem sok köze volt hozzá, a légkör pedig az volt, ami egy kicsit benne is van a filmben: egy csomó értelmiség ül együtt a várkertben… tudják, hogy nem igazi az, amiben élnek, és lehet ilyen vagy olyan meggyőződésük, mégis együvé tartoznak.”
A szobrászatról szóló párbeszédben a kulcsfogalmak a korszak legnagyobb problémái: az absztrakt és a figurális találkozása és viszonyuk a „társadalmi erőhöz”. A lakásjelenetekben később feltűnő kisplasztikák a fogalmak halvány képi megjelenítései.

Mélyi


Tradicionális hangulat és társadalmi közérzet

április 20, 2010

“Míg a fővárosnak leginkább szembetűnő területein ma már tanúi vagyunk a történeti értékek megóvását – ha nem is mindig sikeresen – célzó törekvéseknek, nem állíthatjuk ugyanezt a városnak történeti emlékeket látszólag kevésbé őrző részeiről. Főként a Nagykörutat övező városrészek és peremkerületek sorsára gondolok. Mindinkább meggyőződésemmé válik, hogy e városrészek utcahálózata, fasorai, terei, részben épületeik hangulata történeti értéket képviselnek. E területek szükségszerű átépítésénél, felújításánál elsőrendű városrendezési célkitűzés a felfedezhető értékek maximális beillesztése az új koncepcióba, a történeti folyamatosság valamiféle biztosítása. Ez elsősorban a társadalmi közérzet szempontjából fontos. Ezért helyeselhető, hogy a külső Józsefváros átépítésénél a főútvonalak menti tömböket felújítva meghagyják, ezek belső lezárást nyernek, és a terület belső útvonala megtartja a tradicionális Práter utca mai vonalvezetését.

(…)
Az a felismerés, hogy a városrészek tradicionális hangulata is történeti érték, s hogy enne elsősorban a társadalmi közérzetre gyakorolt hatása igen jelentős, világszerte mindinkább előtérbe helyezi régi városrészek lebontásos átépítése helyett a rehabilitációs felújításuk kívánalmát.

(…)

Meggyőződésem, hogy történeti értékkel nem csak a reprezentatív épületek vagy utcák rendelkeznek. Pszichológiai hatás, otthonosság szempontjából ezeknél többet jelenthet a város jellegzetes lakónegyedeinek meglévő, az évszázadok vagy akár csak évtizedek során kialakult arculata. Az átépítés csakis akkor lehet humánus, ha ehhez az arculathoz messzemenően alkalmazkodik.”
Preisich Gábor: Mi tekintsünk a város történeti értékének? Budapest, 1975. január

Komment:

A Nagykörutat övező józsefvárosi peremkerület sorsa az elmúlt években dőlt el, és hogy az új negyed milyen társadalmi közérzet forrása lesz, ez még aligha jósolható meg. A városrészek hangulatának történeti értéke melletti érvek pontosan demonstrálják, hogy a bontás-felújítás vita  évtizedeken keresztül lényegében változatlan frontok mentén zajlott. Ugyanakkor igen árulkodó, hogy az “emlékezet eljövetele” és az örökség konjunktúrája előtti időből származó mondatokban az az épített környezet, ami később a társadalmi emlékezet és a kulturális örökség kontextusában nyeri el méltó értékét, itt a “társadalmi közérzetre” tett “pszichológiai hatás” előidézőjeként jelenik meg.

(PL)


Üzletek a Bartók Béla úton

április 19, 2010

“Régi várostervezési hibákon mi már nem tudunk változtatni. Sajnos nemcsak az utak, de az épületek tervezésénél is sok meggondolatlanság tapasztalható. A Bartók Béla úton sok az üzlethelyiség nélkül tervezett épület. Ezekben később a sötét pincéket alakították át bolthelyiséggé, ami szegényes, külvárosi jelleget ad az utcaképnek.”

Dr. Zábrák Gyula: A Bartók Béla út. Budapest, 1975. február, 41.o.

Komment:

A Bartók Béla úti üzlethelyiségek kérdése mára ismét a környék jövőjére vonatkozó tervek középpontjába került. A Buda “Andrássy útjaként” vagy “kortárs művészeti negyedként” elképzelt, egykor “szegényes, külvárosi jellegű” úton hamarosan komoly változások várhatóak: a pincékből átalakított boltokba beköltözik a művészet. Az üzlethelyiségek bérlőit kortárs művészeti galériák nyitására ösztönző önkormányzat elfelejtette feltenni azt a kérdést, amit dr. Zábrák a Budapest lapjain megválaszolni vélt: vajon egy utca “művészeti brandingjével” felül tudjuk-e írni a régi várostervezési hibákat?

(PL)


Világmárka – A TESCO

április 14, 2010

„A TESCO-iroda mindössze négy esztendeje működik, jobbára csak a vele kapcsolatban álló szakemberek ismerik, nagynéha bukkan fel neve egy-egy újságcikkben. Mégis világmárka a TESCO – annak a szaktudásnak, ’know-how’-nak jogán, amelyet képvisel. A Rosenberg-házaspár utcai bérház felső traktusán meghúzódó iroda ugyanis (amely még ezt a szerény helyiséget is egy vámhivatallal osztja meg) szellemi exportunk szervezésével, intézésével foglalkozik. A hozzá forduló külföldi intézmények, kormányszervek, vállalatok magyar tudósok, mérnökök, szakemberek generációk alatt felgyülemlett tudását, tapasztalatát kívánják hasznosítani.
(…)
A legjelentősebb consulting engineering munka, amelyet magyar mérnökök külföldi megbízók számára teljesítettek, az Algírban létesítendő olimpiai stadion terveinek kidolgozása. A sajtóban már több ízben szó esett róla, ezért ehelyütt csak megemlítem, hogy a hetvenezer néző befogadására alkalmas stadion az arab világ egyik jelentős sportlétesítménye lesz és – ha a Nemzetközi Olimpiai Bizottság is úgy akarja – valamikor talán az olimpiai játékok színhelyéül is szolgálhat majd. (…) A TESCO érthetően szeretné, hogy magyar szakemberek kapjanak megbízást a városrendezési, közlekedésfejlesztési tervek kidolgozására is. A biztató lehetőségek kiaknázására, a további munkák zavartalan lebonyolítása céljából magyar tervezőirodát létesítenek Algírban, amely már 1966 folyamán megkezdi működését.”

Halász Zoltán: Világmárka – A TESCO. Budapest, 1966. szeptember, 22-23. o.

Komment:

A TESCO Nemzetközi Együttműködési és Tanácsadó Kft. ma is működik (www.tescoconsulting.hu), bár a márkanév annyira összefonódott az üzletlánccal, hogy még különböző céginformációs honlapokon is keverik őket. Székhelyük ugyanúgy a Rosenberg-házaspár utca, amelyből időközben Hold utca lett. 1962 óta az algériai megbízások is megmaradtak, a referenciák listája utcahossznyi. Az 1962. július 5-e Stadion, amelyet Olimpiai Stadionnak is neveznek, ma is áll, néhány éve átépítették és az új szabványok szerint már csak hatvanezer néző befogadására alkalmas. Idén az Algéria-Szerbia mérkőzést ennek ellenére száz-száztízezer néző láthatta a helyszínen.

(Mélyi)


Szentély, világi célokra

április 6, 2010

„Ha a halandó művészek végakaratát tiszteletben tartjuk, előbb-utóbb tele lesz az ország nyilvános raktárakkal. Ahol jó és kevésbé jó művészek munkáit láthatjuk. Raktár helyett temetőt is mondhatnék, mert a mi múzeumaink még mindig pantheonok, a szó XIX. századi értelmében.
Ezzel szemben a születő új múzeum-típus olyan, mint egy könyvtár. A látogató gombnyomásra választja ki a kívánt darabokat. Továbbá: ez a múzeum nem csupán egymás mellé helyezett műtárgyakból áll. Könyvolvasók, rajztermek, előadóhelyiségek találhatók benne; a műtárgynézés más szellemi tevékenységekhez kapcsolódik. Az efféle múzeum még kísérleti stádiumban van, s mivel bonyolult technikai apparátust igényel, minden bizonnyal sokba kerül.
(…)
Talán több figyelmet kellene szentelni azoknak a műteremházaknak, amelyek a magyar kultúra egy-egy nagy szellemének mással nem pótolható dokumentumai. És annak, hogy csak keveseknek, a legméltóbbaknak adjunk emlékmúzeumot.”

Vadas József: Mire emlékeztetnek az emlékmúzeumok? Művészet, 1977. április, 31. o.

Komment:

Tulajdonképpen nem tudnám megmondani, mi az, ami még életben tartja a magyarországi emlékmúzeumok nagy részét. Pénz régóta nincs, személyzet itt-ott és alig, egyedül talán az egykor meghatározott célra kijelölt ingatlan tartja – önsúlyánál fogva – életben az intézményeket. Szentendrén például a kis múzeumok és a nagy Művészetmalom viszonyának kérdése több mint tíz éve létezik és lappang. Pedig Vadas József már 33 éve megállapította a város kapcsán, hogy „ha ez így megy tovább, előbb-utóbb a múzeumok felfalással fenyegetik majd a várost”. A további bővüléstől nem kell félni, viszont az ijesztően alacsony látogatószámok azt mutatják, hogy átfogó – legalábbis városi vagy megyei – koncepció híján ezek a múzeumok magukban életképtelenek. A hetvenes években a vidéki emlékmúzeumok még a „szelep” szerepét töltötték be a kulturális politikában. Mára legnagyobb részük eldugult, poros és finanszírozhatatlan intézménnyé vált; „könyvtári” átfunkcionálásuk legalábbis meggondolandó.

(Mélyi)